Ma, hazafelé jövet találkoztam az utcánkban egy szépen szanaszét vert hajléktalannal. A házunkkal szemben álló kapualjban hevert, és ahogy kijöttem a lépcsőházból a kapunkon, én bepánikoltam.
Fiatal vagyok, nő vagyok, és akármennyire is erős és talpraesett, hát igazán nem arra teremtettek, hogy egy félig megfagyott és totál részeg félmeztelen hajléktalant cipeljek. Azon kívül hirtelen fogalmam sem volt, hogy hogyan tudnék segíteni.
Néhány perc múlva szerencsére megjelent egy hippinek tűnő, Jézusszerű hapsi, és azonnal fölsegítette. Akkor már meg mertem kérdezni, hogy tudnék-e segíteni, de mindketten tudtuk, hogy úgyse. Mosolyogva azt mondta, megoldja. Pedig tudta, hogy én már percek óta ott állok földbe gyökerezett lábakkal, és semmit sem csinálok. Ott álltam egy majdnem halálra fagyott ember mellett, és semmit se csináltam.
Ilyenkor elgondolkodom, hogy milyen az, hogy ez a szerencsétlen itt fekszik, koldul, iszik, és egyszer csak megfagy – én meg hetente többezer forintokat költök; tofura, szójatejre és csicseriborsóra, mert derogál megennem az állatot. Kölesre és hajdinára, mert elhagytam a krumplit és a tésztát, teljeskiőrlésű zab- és tönkölylisztre, nyírfacukorra és juharszirupra, mert nem kívánok a finomított fehérliszt és fehércukor poklának oltárán áldozni, ezen felül cayenne borsra, őrölt fahéjra, élénk sárga kurkumára és egzotikus gyümölcsökre, mert szeretek főzni.
Aztán ráébredek, hogy ez valójában hogy működik:
Ha én nem döntöttem volna úgy, hogy egészségesen fogok élni, valamint soha többé nem eszem meg sem senki mást, sem senki más melléktermékét, akkor most másra költeném ezt a heti cirka öt-nyolcezer forintot. Teszem azt, ruhára (amit szintén szeretek vásárolni, de így nem ipari mennyiségben).
Akár horgászfelszerelésre, vadászpuskára, csincsillabundára, benzinzabáló Hammerekre; eljátszanám a rulettkeréknél vagy Hold’em-en, de lehet, hogy elinnám… Ha igazán őszinte akarok lenni magammal és veletek, nyilván nem jótékonykodnék belőle. És nem azért, mert nem érzek hasonló empátiát és sajnálatot a fedél nélkül tengődő embertársaim iránt, mint mondjuk a gyakorlatilag tehetetlen állatok iránt.
De… az én pénzemért én dolgozom meg, és nem ő – ez a kulcsmondat.
És ez most nem arról szól, hogy a hajléktalan az lusta dög, aki várja, hogy minden az ölébe hulljon, ahelyett, hogy dolgozna – tisztában vagyok vele, hogy a hajléktalanok többsége valójában nem tehet a helyzetéről, és próbál(t) munka és lehetőségek után kutatni, de (származása, hovatartozása, anyagi okokból adódó képzetlensége) gátolta/gátolja ebben.
És EZZEL EGYÜTT azt mondom, hogy a Föld (és Magyarország) egyenlőtlen vagyoneloszlása nem az én hibám, és nem dolgom azt megoldani. Azokról és azok jólétéről kötelességem gondoskodni, akiket elvállaltam, és akik elvállaltak engem (a szüleim, az összes idióta testvérem, a rokonaim, a majdani saját családom és önmagam).
Úgy gondolom, hogy az általam keresett pénzt nem csak alkotmányos, de emberi és erkölcsi alapon is JOGOM van elkölteni, akkor és arra, amikor és amire akarom. Ez kemény gondolat, de nem tágítok.
Ugyanakkor, az ilyen és hasonló helyzetekben önkéntelenül felvetődik bennem, hogy vajon érdemes-e gyereket szülni és megöregedni egy olyan országban, ahol az ember úton-útfélen megfagyott, elterülő élőlények testébe botlik az utcán.
2012. 02. 16.
Amiért talán érdemes, az a kettes villamos a Kossuth és a Március tizenötödike tér között (utólag – a szerk. J)
