Hatodik hónapja vagyok növényevő. Ebből az időből két teljes hónapon keresztül nem érdekelt a vegetarianizmus. Kicsit el voltam veszve; nagyon elzárkóztam a gondolattól, hogy én vegetáriánus vagyok – csak azt tudtam, hogy amióta augusztusban egy hétig elfelejtettem húst enni, azóta rá sem bírok nézni. Féltem az előítéletektől, hogy mit szólna a környezetem és mit szólnék én, ha bevallanám magamnak, hogy ez empátián és elven alapul, nem pedig egyszerű undor kérdése.
Aztán november elején elkezdtem vega honlapok után kutatni, szimplán az egészségügyi kérdések miatt, mert akkor már éreztem, hogy ez a hirtelen változás nem egy rövidtávfutó érzés, hanem huzamosabb időre tervez az agyam és a szervezetem.
És akkor elkezdett izgatni a dolog, és jól beleástam magam. Hamar megtaláltam magamnak a vegánokat, de eleinte kicsit idegenkedtem a dologtól (Csak és kizárólag növényi eredetűt…?!) Aztán december végén rávettem magam, és végignéztem a híres-hírhedt PETÁs videót („A hús, amit megeszel”). Amikor vége lett a videónak, felálltam és kimentem a konyhába egy pohár vízért. Megláttam a hűtő tetején egy doboz tojást (ami nálunk itthon elég mindennapos dolog)… és akkor, na akkor elbőgtem magam.
Azóta nem nyúltam semmi állati eredetű készítményhez, termékhez, élelmiszerhez. Ez nem egy döntés volt, nem egy megfontolandó kérdés, hanem automatizmus. Azóta eszembe sem jut, hogy ilyesmihez akár hozzáérjek.
Persze a kezdeti elvetemültségem és agresszivitásom apadt és még apadozik jelenleg kis. Ha meglátok egy teli doboz tejet a frigóban, vagy fagyasztott húst találok a mélyhűtőben, most már kevesebb alkalommal dobom azonnal a szemetesbe, mondván, hogy a látványát sem bírom.
Anyám újonnan vásárolt Neutrogenás arcradírjával se szaladok (azonnal) pánikrohamomban a szelektív hulladékgyűjtőhöz, és nem töröm össze a hipermarketben a 3-mas jelzésű tojást (rendben, elismerem, ilyesmit azelőtt se csináltam, pedig nagyon sokszor éreztem késztetést).
Viszont apunak ma reggelre úgy beállt a dereka, hogy nekem kellett kivonszolni őt a fotelig, és bazmeg azóta is ott ül. Persze a konyhába se tudott kimenni, hogy valami étket varázsoljon magának, tehát ez a feladat is rám hárult.
Így esett, hogy ma reggel tojásrántottát sütöttem. ÉN. Bizony.
Kivittem a nappaliba a tojástartó dobozt és a tálat, mert ahhoz azért nem volt lelki erőm, hogy még fel is verjem őket. De apu ülve felverte, én meg beleöntöttem a serpenyőbe.
Ezt most meg kellett gyónnom, mert esküszöm, ha nem írtam volna ki magamból, egész este zokognék. Most nem jövök azzal a dumával, hogy gyilkosnak érzem magam hüpp-hüpp, pedig de.
Mondhattam volna, hogy „apu, nem. nem fogok hozzányúlni, ne haragudj.” De még mindig nagyobb az embertársaim iránti empátiám, mint az állatok felé érzett, és ez kiakaszt. De, tudjátok, mit? Van ilyen. Egy élettel ezelőtt minden második reggel megtettem.
Amikor apu meglátta rajtam, hogy kicsit kiakadtam (ergo fél órája rángatózom és alig kapok levegőt a lelkiismeret-furdalástól. na, jó, nem.), megkérdezte, mivel tudná jóvá tenni, így, hadirokkant állapotában. Komolyan aggódott a kicsi lelkemért. Olyan aranyos.
Megkértem, hogy ha feltétlen szükséges ezen túl is tojásra költeni, legközelebb 0-s vagy maximum 1-es jelzésűt vegyen. Azt is mondtam, hogy az biztosan jobb ízű is, mert az azt kiköltő tyúkok legalább kitárják szárnyukat és kapirgálnak néhányszor az életükben (elvileg), tehát a tojása sincs teli stresszhormonnal és fekélyekkel.
Aztán elmosogattam a serpenyőt.
